Louis.:)

Nem résszel jöttem.:(
Boldog Karácsonyt Mindenkinek! :D
Ti mit kaptatok?
Ja, igen lés majd el felejtettem (na jó nem).
HAPPY BIRTHDAY LOUIS!!!! YOU ARE MY HERO FOREVER AND EVER!! I LOVE YOU! <3 :")

5. fejezet

Meghoztam a következő részt. Nagyon örülnék néhány kommentnek.:D Puszi: Dorii xoxo

Mogyoró barna hajamba belekapott a szél.Úgy rángatta, mintha csak valami rongy lenne. De nem bántam. Olyan felszabadultnak éreztem magam. A virágok illata, a fák lombjai, a szél, olyan szabad volt. Lefeküdtem a fűbe és csak néztem a felhőket. Minden annyira gyönyörű volt. Soha nem akartam elmenni.
-Gwen? - kérdezte egy lágy hang.
Hangja simogatott akár a selyem. Mikor felnéztem meg láttam őt. Őt aki a legfontosabb számomra. Őt aki miatt élek.
-Anya. -suttogtam elhalt hangon.
Mikor megjelent az a kedves mosoly az arcán, amitől mindenkinek jobb kedve lesz, fölálltam és elkezdtem szaladni hozzá. Szorosan a karjaiba zárt és csak ölelt.
-Hiányoztál. - mondtam sírva.
Láttam ahogy nyitná a száját, de akkor elkezdett távolodni.
-Anya? Anya ne hagyj itt! - kiáltottam.

Ekkor kinyitottam a szemem. Szitkozódva nyúltam a csörgő telefonom felé, amin a Shawn nevet jelezte. Ilyenkor úgy el tudnám küldeni Disney Landbe szórakozni.
-Mond!!! - szóltam bele igen "kedvesen".
-Én is örülök, hogy hallom a hangod húgi. - habár nem láttam, de tudtam, hogy vigyorog.
-Töröld le azt a vigyort a képedről vagy én törlöm. - fenyegetőztem.
-Akkor el se mondom a jó hírt.  -mondta durcásan.
Tudtam, hogy nem bírja sokáig úgyhogy vártam mikor kezd bele. Nagyjából 30 másodperc kellet neki aztán elkiáltotta magát.
-Ma megyek Londonba!!!! - olyan hangosan ordított, hogy el kellet tartanom a telefont a fülemtől.
-Ez nagyon jó hír! De, hol fogsz lakni? - kérdeztem rá hirtelen.
-Hát, tudod az a banda amiben játszani fogok, biztosít nekem egy hotel szobát.
Vagy fél órán át beszéltünk, mikor Martin bejött és - próbálta - elmutogatta, hogy le kéne mennem.
-Figyelj, bátyus, nekem most mennem kell, de ha ide értél akkor hívj majd. Szia. - köszöntem el és választ nem várva le is raktam a telefont - Igen?
-Szerintem le kéne menned.
-Most gyanakodnom kéne? - fürkésztem a szememmel.
-Csak menj le!
Lopakodó üzemmódban mentem, minden saroknál körbe néztem. Mikor le értem, mindenre számítottam csak erre nem. Olyan hirtelen lettem zavarba, hogy szerintem észre se lehetett venni először.
-Louis? - kérdeztem vékony hangon.
Elég feltűnően mért végig, majd mikor a szemembe nézett kicsit elpirult.
-Öhm, bocsi, csak izé...-kezdte a magyarázkodást, de félbeszakítottam.
-Szerintem én most felveszek egy rendes ruhát, oké? - kérdeztem vigyorogva.
Hevesen kezdett bólogatni. Na jó nem. Igazából nem is reagált. Csak nézett tovább. Fölszaladtam a szobámba, ahol Martint találtam az ágyamban.
-Igazán szólhattál volna! - ütöttem fejbe egy párnával.
-Bocsi, de muszáj volt látnom a fejed. - nevetett fel.
Bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, kifésültem a hajam és fölvettem egy rövid gatyát, egy fekete pólót és egy szintén fekete torna csukát. Leszambáztam a lépcsőn ahol Louis és Martin épp valami nagyon nevettek. Mosolyogva ültem le a kanapéra, mire mindketten rám emelték a fejüket. Vigyorogva intettem nekik, mire megint elkezdtek röhögni.
-Mi van? Bolond gombát ettetek? - kérdeztem gyanakodva.
Ezen csak még jobban nevettek, így halkan nevetve menetem be a konyhába. Gondoltam, iszok egy kis teát amíg azok ott ketten le nem nyugszanak, de támadt egy jobb ötletem. Gonosz vigyorral az arcomon töltöttem meg egy vödröt vizzel és sétáltam ki a nappaliba. A két hülye gyerek még mindig nevetett így meglendítettem a vödröt és rájuk öntöttem a vizet. Rögtön abba hagyták a nevetést.Röhögve ültem le közéjük,mikor elkezdtek közeledni felém.
-Mit akartok? - húztam magam kisebbre a kanapén.
-Az előbbi kis akciód bosszút kíván! - vigyorgott Louis, Martin meg csak helyeslően bólogatott.
Legjobb barátom lefogott, Lou meg örültek módjára kezdett csikizni. Visítottam ficánkoltam de nem hagyták abba.
-Nee! Louis, hagyd abba! - kiabáltam nevetve. Ekkor abba hagyta és rám nézett - Mi az? - kérdeztem röhögcsélve. Megrázta a fejét és felsegített.
-Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a vidámparkba - ajánlotta mosolyogva. - Persze csak ha van kedved - tette hozzá félve. Már épp válaszoltam volna mikor Martin megszólalt.
-Persze, hogy elmegy!!!
-Ezt szeretném én eldönteni. - fordultam felé - Meg amúgy is, most azért vagyunk itt, hogy...hogy... - hajtottam le a fejem szomorúan.
-Gwen, te vagy a világ legjobb barátja. Milyen barát lennék ha most azt mondanám, hogy maradj itt? - vonta fel a szemöldökét. Szorosan öleltem meg a fiút majd Lou felé fordultam.
-Indulhatunk! - mondtam mosolyogva.
-Hölgyem - invitált ki vigyorogva.
Egész úton nevettünk, de komolyan, volt mikor a földről kellet felhúzni annyira nevettem. Nagyon sokat mesélt magáról. Például a családjáról, kiderült, hogy van 4 húga és barátja akiket, szintén testvérként szeret. Mondott egykét vicces sztorit is, hogy miket csináltak.
-Egyszer szívesen megismerném őket. - néztem föl a fiúra. Szerintem tetszett neki ez a mondat mert egy hatalmas vigyor kúszott az arcára.
-Nem látom akadályát. - nézett maga elé - Gyere itt is vagyunk! - kiáltott, majd megfogva a kezem és maga után húzott. Nevetve szaladtam utána.Mikor beértünk a fejére húzta a kapucnit és a napszemüveget.
-Mit csinálsz? - néztem rá kuncogva.
-Elő vigyázatosság. - az az érzésem támadt, hogy eltitkol valamit, de nem akartam, hogy a negatív érzéseim elrontsák a napot - Mire üljünk fel először?
-Arra! -fogtam meg a kezét és húztam a hullámvasút felé. Szerencsére nem álltak olyan sokan sorba, így hamar sorra kerültünk. Már fenn ültünk mikor elbizonytalanodtam.
-Inkább mégse szeretnék erre felülni - néztem félve Lou felé.
-Mi van? beijedtél? - kérdezte gonosz vigyorral.
-Még soha nem voltam vidámparkba és....-folytattam volna, de akkor elindultunk. Biztos vagyok benne, hogy fal fehér voltam, mert Louis nevetve mutogatott felém. Az egészet végig sikítoztam. Miket beszélek végig sikítottuk.
-Mennyünk még egyet! - húzogattam Lou kezét mint egy 5 éves.
-Az elején még fel se akartál rá menni. - nevetett - Inkább mennyünk oda.
-Oké! - indultunk el a rémház - nem tudom, hogy hívják - felé.
-De ne, hogy félj este a sötétben - néztem rá, mire elnevette magát.
Az egész utat azzal töltöttem, hogy Louis visítozását hallgattam.
-Most komolyan megijedtél egy bohóctól? - kérdeztem nevetve.
-Nagyon félelmetes volt. - nézett rám aranyosan.
-Jaj, gyere ide! - tártam szét nevetve a karom. Miután megölelgettem, észre vettem a vattacukor árust.
-Ááá! Nekem kell olyan! - szaladtam oda, mint egy 5 éves - Málnásat kérek! És te? - néztem Lou felé, aki nem-et intett a fejével. Egy vállrántással elvettem az édességet és ugrándozva indultam el valamerre. Louis csak nevetve követett. Mire mindenre felültünk már kezdett sötétedni így haza felé kezdtünk sétálni. Útközben meghallottam az egyik kedvenc számomat. Ön feledte kezdtem el rá táncolni, nem törődve az emberekkel.
-Naa! Ne állj már ott mint egy fa!  - táncoltam körbe Lou-t. A fiú nevetve fogta meg a kezem és kezdett el velem táncolni. Észre se vettem mikor értünk haza, már csak arra eszméltem fel, hogy az ajtóban állunk.
-Hát akkor majd még találkozunk. - mondta majd megölelt.
-Feltétlenül. - mosolyogtam rá. Megvártam míg elmegy és csak utána nyitottam be a házba. Már indultam volna föl az emeletre mikor megpillantottam valakit - Hát te?

:(

Nem résszel jöttem. Kiváncsi lennék, hogy olvassa-e valaki a blogom vagy nem. Mert ha nem akkor nem töröm magam, hogy hozzak új részt. Légyszí kommentelj ha olvasod. köszi

4.fejezet

-Martiin! Hagyjál már!!! - nyögtem álmosan.
-Ha nem kelsz fel 10 percen belül jövök egy vödör vízzel! - fenyegetett játékosan.
-Oké, akkor majd kelts fel 8 perc múlva. - mondtam majd átfordultam a másik oldalamra.
Már azt hittem, hogy békén hagy, mikor megfogta a  lábam és lerántott az ágyról.
Na itt, éreztem azt, hogy lépnem kell. Megfogtam a legközelebb lévő párnát és fejbe dobtam vele, majd vissza dőltem, volna, az ágyra ha nem a földön feküdtem volna. Martin persze csak a hasát fogva röhögött rajtam. Vettem egy mély lélegzetet és fölkeltem. Kivánszorogtam a fürdőbe és elkészülődtem.
Egy fekete csőfarmert, egy lila trikót és egy hozzá illő lila cipőt vettem fel.
Mikor kijöttem a fürdőből a barátom épp háttal állt nekem, és ez volt a veszte. Neki futásból a hátára ugrottam, a kezeimet a nyakára fontam, a lábaimat meg a csípőjére. Amilyen bénák vagyunk Martin nem tudott egyensúlyban maradni, így egy szépen ívelt esést mutattunk be.
Annyira röhögtem, hogy fejben már a végrendeletemet is megírtam ha éppen meghalnék nevetés közben. Egy 15 perc múlva csillapodott a jókedv és képesek voltunk normális emberek módjára viselkedni.
Már a konyhába ülünk mikor megszólaltam:
-Hova is megyünk? - kérdeztem két falat között.
-Nem tudom, én csak...-itt lehajtotta a fejét és a müzlijét nézte.
Rögtön leesett mi a baja, így fölálltam, oda sétáltam hozzá és erősen átöleltem. Pár perccel később meghallottam, hogy szipog. Csak nem sír?
-Hé, hé, hé, Martin, ne sírj! Gyere menyünk el sétálni, oké? - rángattam fel a helyéről és kezdtem az ajtó felé ráncigálni. Nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott és hagyta, hogy vezessem.

-Martin gyere már! Imádom ezt a számot! - ráncigáltam fel a padról.
Ő csak nevetve pörgetett meg a levegőben. Az emberekkel nem törődve kezdtünk el táncolni, a jól ismert Troublemaker.-re.
Miután vége lett a számnak mi is eléggé kifáradtunk, így nevetve indultunk haza felé.

-Martin, nincs kaja itthon! - kiabáltam a hűtő előtt.
-Akkor vegyél! - jött az igen csak kedves válasz.
-Hát kösz. - mondtam halkan.
Fölszaladtam a szobámba a telefonomért és a pénztárcámért, majd még bementem Martin szobájába. Amit ott láttam az örök emlék marad. Barátom épp a vonalas telefon madzagjába volt bele gabalyodva. Nevetve csuktam be az ajtót, mikor utánam szólt.
-Nem akarsz segíteni? - kérdezte kétségbe esetten.
-Eltaláltad! - nevettem fel.
Szerencsére a bolt nem volt olyan messze így pontosan 7 perc 32 másodperc alatt értem oda (számoltam). Rengeteg mindent vettem, mondjuk hamar el fog fogyni. Épp a csokik között szimatoltam mikor nekimentem valakinek. Nos, a kezemből minden kiesett én meg a talajt ölelgettem.
-Ááá, bakker, bocsi, nem direkt volt. - néztem fel az illetőre - Megint te?
Louis pont akkor nyitotta ki azokat a csoda szép szemeit. Először elég érdekesen nézett rám, majd egy hatalmas vigyor kúszott az arcára. Elég érdekesen nézhettünk ki, ugyanis jó páran meg is bámultak. Mikor elképzeltem a helyzetet muszáj volt nevetnem. Lassan föltápázkodtunk, majd körülnéztünk.
-Ahj, ne mááár! - nyafogtam mikor megláttam a szanaszéjjel repült holmijaim.
-Gyere, segítek - mondta nevetve Louis.
Szép lassan össze pakoltuk a cuccaink majd elindultunk a kassza felé.
-És mi járatban erre? - kérdezte meg hirtelen Louis.
-Vásárolok? - húztam fel az egyik szemöldököm, mire mindketten elnevettük magunkat.
-Oké, ez tényleg hülye kérdés volt.
Nem volt olyan nagy sor, de mi mégis végig beszéltünk - nevettünk - míg sorban álltunk. Mikor kiértünk - mármint a boltból - Louis megszólalt.
-Haza kísérjelek? - kérdezte.
-Nem félek a sötétben. - mondtam mosolyogva.
Halkan felnevetett majd közelebb jött hozzám. Túl közel! Zavaromban lehajtottam a fejem, majd hátrébb léptem. Végül erőt vettem magamon és felnéztem rá.
-Akkor megyünk? - kérdetem bájosan.
Mosolyogva elindult felém. Nagyon sokat beszélgettünk, úgy éreztem Lou-ban megbízhatok. Mikor az ajtóhoz értünk megfordultam és szembenéztem Louis-val.
-Köszi, hogy haza kísértél. - mosolyogtam rá.
-Ugyan már. - legyintett majd magához húzott és átölelt.
Először meglepődtem, majd én is vissza öleltem. Mélyen beszívtam az illatát majd elengedtem.
-Hát akkor szia. - köszöntem el.
-Majd még látjuk egymást. Szia. - mondta azzal elsétált.
-Feltétlenül.- mondtam már csak magamnak - Megjöttem - kiabáltam amint beléptem a házba.

3.fejezet

-Öhm, Gwen? - nézett felém Martin a repülőgépen. - Lehet hülye kérdés de hol fogunk lakni? - a hangja elég kétségbe esett volt amin muszáj volt nevetnem.
-Komolyan ilyen hülyének nézel? - vontam fel vigyorogva a szemöldököm.
Figyeltem ahogy barátom feje átmegy holt sápadtba. Mint aki szellemet látott bámult előre majd megszólalt.
-Meg fogunk halni. - jelentette ki.
-Héé!!! - löktem meg a vállat "felháborodva", mire elnevette magát.
Az út többi részét csendben tettük meg, amit furcsálltam mert általában be se tudjuk fogni a szánkat ha együtt vagyunk. 10 perc múlva meg is érkeztünk. Mire sikerült EGYEDÜL  kiszednem a csomagjaim, ugyanis a sofőr egy bunkó paraszt volt, Martin már a házat csodálta.
-Tudom nem egy nagy villa, de...- mondta volna, ha meg nem szakít egy nagy öleléssel.
Mint mondtam nem egy nagy ház, de szerintem egész otthonos.
-Stipi-stopi ez a szoba! - mutattam a fekete-lila színekben elrendezett szobára.
-Reméltem is, hogy nem nekem kell abba aludnom. - vigyorgott Martin,  mire csak vállba bokszoltam.
Kipakoltam a cuccaim és rádőltem az ágyamra. Már majdnem aludtam mikor barátom visítozva berohanta  szobába és leöntött egy vödör hideg vízzel.
-Jézusom!!!! Ez nagyon hideg!! - kiáltottam fel.
Egy lesújtó pillantást vetettem a Kickhok fiú felé, majd elnevettem magam.
-Készülődj, megyünk egy kis felfedező útra! - kacsintott rám, majd kiment a szobából.
A fejemet rázva választottam ki a tökéletes ruhát egy kis városnézéshez.
Egy fekete cső farmert, egy színes pulcsit és egy világos kék supra cipőt vettem fel. Kiegészítőnek színes gumi karkötőket és egy rózsaszín sapit. Ugrándozva lépkedtem le a lépcsőn és a lépcső aljánál egy Martinba ütköztem.
-Mehetünk! - húztam ki magam, majd pár másodperc múlva el is nevettem magam.
Megfogtuk a deszkánkat majd csak úgy szeltük az utcákat. Persze a nevezetesebb dolgoknál megálltunk. Például a Milk Shake City-nél Martin meghívott egy adagra. A Temzénél meg majdnem bele estem a folyóba. Épp az úton mentünk mikor egy néni utánunk kiabált, hogy "Ti huligánok!", annyira nevettem, hogy leestem a deszkáról. De nem a szokások módon hogy csak kicsúszik alólad a deszka, nem. Én vagy 2 métert repültem. Először fel sem fogtam, hogy mi történt csak mozdulatlanul feküdtem, majd valaki felhúzott.
Én reflexből azt hittem, hogy Martin az így nevetve átöletem. Csak aztán esett le, hogy ez nem lehet ő hisz Martin alacsonyabb. Félve húzódtam el az idegentől és egy csoda szép tenger kék szemmel találtam szemben magam.
-Öhm..bocsi..én csak...izé...másnak gondoltalak. - lettem hirtelen zavarban.
Ahogy elnéztem elég jól szórakozott rajtam.
-Louis vagy. És te? - kérdezte még mindig mosolyogva.
-Gwen! - mosolyodtam el én is.
-Jézusom! Gwen jól vagy? - gurult oda hozzám Martin, de a hangjából kihallottam a vissza fojtott nevetést is.
-Persze, semmi bajom. - még mindig Louis szemét néztem, de most elfordítottam a fejem és barátom felé fordultam. - Nyugodtan nevethetsz! - nevettem el magam.
Neki sem kellet több rögtön röhögésbe tört ki.
Ilyenkor általában vagy 10 percig szokott nevetni, úgyhogy a fejemet rázva fordultam vissza Louis felé. Amint megláttam a fejét fel kellet nevetnem. Kitágúlt szemekkel nézett barátom felé és amikor meghallotta, hogy nevetek felém nézett.
-Ne is foglalkozz vele! - legyintettem - Most lesz úgy egy...10 percig. - mosolyogtam rá, amit viszonzott is.
Egy ideig csak néztük egymás szemeit, majd megtörve a varázst megrázta a fejét és megszólalt:
-Nekem sietnem kell, de cseréljünk számot, hogy össze futhassunk még. - mosolygott rám édesen.
Beírtam a telefonba a számom, névként meg hogy "a csaj aki SZERENCSÉRE nekem jött". Mosolyogva adtam vissza neki a telefont majd elköszönve tőle karon ragadtam a már "komoly" Martint.

2.fejezet

-Köszönöm Gwen. - mondta könnyes szemmel Martin.
-Ugyan. - legyintettem - Hisz erre valók a barátok, nem? - öleltem át, amit viszonzott is.
-Kérjük a Londonba tartó utasainkat kezdjék el a felszállást. - szólt a bemondó hang.

*2 nappal ez előtt*

Mikor hazajöttem Martin-tól, felszaladtam a szobámba és beültem a gép elé.
Arra gondoltam, hogy elvinném Londonba. Mindig is szerette azt a várost és most eléggé el kéne neki egy kis jó hír. Föl "másztam" a netre és rendeltem 2 repülő jegyet.
-Gwen! - kiáltott bátyám, és pár másodperc alatt már a szobámban volt - Ezt nézd! -tolta a képembe a kezében tartott lapot. Kicsit hátrébb kellet lépnem, hogy lássam.
-Shawn, ez csodás hír! - öleltem át testvéremet.
Hogy mi volt a lapon? Felkérték gitárosnak egy bandába, ami azt jelenti, hogy ő is jön velünk Londonba.
Elmondtam neki, hogy én is épp egy kis kiruccanásra viszem Martint. Shawn is megkedvelte a kölyköt így ő is elszomorodott egy kicsit.
-Várj! Mi lesz apával? - ijedtem meg.
Nem, nem azért mert féltem, hogy nem enged el. Hanem mert nem szívesen hagytam volna itthon egyedül, hisz nekünk már csak ő volt.
-Szijasztok! - kiáltott apa.
Nem tudtam dönteni. Maradjak itthon apával, vagy mennyek el Martinnal. Gondolta menetemből Shawn húzott ki. Felnéztem rá és egy biztató mosolyt küldött felém.
-Öhm...apa? - a hangom elég bizonytalanul csengett.
Mikor megszólítottam felénk nézett és aranyosan elmosolyodott. Intett, hogy mennyünk oda, mire mi rögtön oda mentünk.
-Milyen volt a napotok? - kérdezte apa.
Mi csak mosolyogtunk, ami neki is feltűnt, ugyanis össze ráncolta a homlokát és úgy nézett ránk.
-Mi történt?
Nem tudtam megszólalni, ezért a könyökömmel megböktem bátyámat, hogy kezdje ő.
-Nos...- kezdte - Khm....szóval, kaptam egy levelet, hogy felvennének gitárosnak egy bandába.
-És mi itt a probléma?
-Hát, hogy Londonba kéne utaznom. - nézett félénken apa szemébe.
Pár percig csönd volt. Gondolom apa épp most emésztette meg a dolgot, majd egy nagy sóhaj kíséretében megszólalt:
-Ha tényleg ezt szeretnéd akkor menny, nyugodtan. Hisz lehet ez lesz a karriered. - mosolyodott el.
Láttam Shawn-on, hogy meg könnyebbülten fújja ki a levegőt majd rám nézett és a fejével apa felé bökött.
-Apa - kezdtem remegő hangon - Tudod...Peter, meghalt és Martin nagyon le van törve...-itt nyeltem egy nagyot - És arra gondoltam, hogy jó barát lévén elvinném Martint egy Londoni kiruccanásra. - nem mertem a szemébe nézni, így csak a cipőmet  tanulmányoztam.
Nem tudom mióta álltunk ott szótlanul, de végre erőt vettem magamon - ugyan félve - és felnéztem apára.
Iszonyatosan rosszul éreztem magam. Rossz volt látni apu elgyötört arcát. Már éppen azon voltam, hogy megmondjam akkor nem megyek, mikor megszólalt.
-Khm...- nyelt egy nagyot  - Gondolom sejted, hogy egyáltalán nem örülök neki, hisz nekem már csak ti vagytok és most ti is itt hagytok. De....- mélyen belenézett a szemembe - Ha te úgy látod jónak, hogy el kell menned, én nem állítalak meg.
Nem tehetek róla de egy-két könnycsepp kicsordult a szememből. Szorosan átöleltem apát és elsuttogtam neki egy köszönöm-öt.

*másnap reggel*

Mikor felkeltem, nem tudtam megmondani, hogy hogy érzem magam. Egy részem boldog volt, hisz még is csak Londonba megyek. A másiki felem meg szomorú, nem akartam itt hagyni apát.
Kikeltem az ágyból, gyorsan befoglaltam a bátyám előtt a fürdőt, amit egy enyhe káromkodással díjazott.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, kifésültem a hajam felvettem egy világos zöld rövid gatyát és egy szintén zöld trikót amin egy szmájli helyezkedett el. Felkaptam a deszkám és elindultam Martin felé. A tegnappal ellentétben most becsöngettem az AJTÓN.
-Ó, Gwen, gyere beljebb! - invitált be mosolyogva, habár láttam a szomorúságot a szemében.
Bólintottam, majd felszaladtam az emeletre. Barátom épp kémiát tanult (???). Mikor benyitottam felnézett és lágyan elmosolyodott. Leültem mellé az ágyra és bele kezdtem.
-Jaj - sóhajtottam amekkorát tudtam - Van két jegyem Londonba. Szerinted mit kezdjek vele? - próbáltam minél kétségbe esettebb fejet vágni.
-Londonba? - kérdezett vissza 2 oktávval feljebbi hangon.
Vigyorogva bólogattam, mire karjaiba zárt. Nagyjából fél percig ölelt majd felugrott az ágyról és öröm táncot járt. Én türelmesen megvártam míg lenyugszik.
-Végeztél? - kérdeztem miután ledőlt az ágyra.
Rám kapta a tekintetét és szúrósan nézett rám. Kis idő után felült és a szemembe nézett.
-Köszönöm. - mondta szomorúan.
-Nekem is hiányzik. - öleltem át.
-Mikor indulunk?
Halványan elmosolyodtam.
-Holnap, úgyhogy pakolj. - még egyszer utoljára megöleltem - Holnap 7-re legyél a repülőtéren. - bólintott majd elkezdett pakolni.
Lent Clart láttam meg ahogy főz. Hirtelen eszembe jutott, hogy őt még meg sem kérdeztem, hogy elengedi-e.
-Clara, figyelj...-kezdtem de közbe vágott.
-Tudok róla. - mosolygott. Értettlen fejemet látván folytatta - Apád hívott. Örülök, hogy a fiamnak ilyen barátja van. - ölelt meg.
-Köszönöm. - mondtam zavarodottan - Akkor jöhet? - néztem bele könnyes szemeibe.
Bólintott egyet majd vissza fordult a leveshez.
-Köszönöm. - mondtam szinte suttogva majd kifelé vettem az irányt. Már az utcán álltam mikor valaki megszólított.
-Gwen! Hány napra megyünk? - hajolt ki az ablakán Martin.
-Öhm...max 3 hónap - ugyanis nyári szünet van - azon kívül mindegy. - vontam meg a vállam, majd elindultam. Otthon bepakoltam a bőröndbe. 2 táska telt meg.

***

Reggel az ébresztőmre keltem. Kómásan kivánszorogtam a fürdőbe, lezuhanyoztam, megmostam a hajam és a fogam. Feletettem egy kis sminket, és késznek nyilvánítottam magam. Lebaktattam a lépcsőn, csináltam magamnak egy szendvicset és amíg apát vártam meg is ettem azt. Pár perc múlva apa is készen volt így elindultunk a repülőtérre. A kocsi út csendesen telt. Mikor megérkeztünk, kivettük a csomagjaim és elindultunk a várakozóba. 10 perc múlva már Martin is ott volt az anyukájával. Nagyjából fél órája ülhettünk itt mikor Martin megszólalt:

-Köszönöm Gwen. - mondta könnyes szemmel Martin.
-Ugyan. - legyintettem - Hisz erre valók a barátok, nem? - öleltem át, amit viszonzott is.
-Kérjük a Londonba tartó utasainkat kezdjék el a felszállást. - szólt a bemondó hang.

Szijasztok. Ha tetszik a blog akkor dobjatok egy kommentet. 
Puszi: Dori xx

1.fejezet

-Gwen! Ezt csináld utánam! - üvöltött Kevin.
Nos, abból a nagy ugrásból, nagy esés lett. A fejünket rázva nevettünk Martinnal.
-Srácok, gyertek ez komolyan tűnik. - kiáltott Andrew.
Mint akit puskából lőttel ki szaladtunk hozzájuk. Tényleg elég csúnyán nézett ki. Tiszta lila volt az egész és vagy kétszer akkor mint eredetileg. A számat húzva néztem ahogy jajgat, miközben Josh - aki amúgy egész jó ilyen elsősegély nyújtásban - végig nyomkodja idióta barátunk kezét.
-Kevin, ezzel el kéne menned egy orvoshoz. - húzta a száját Josh, mire az említett személy hevesen kezdte rázni a fejét.
-Kevin! - szóltunk rá mindannyian rémisztően egyszerre.

*****

-Martiin! Kelj már föl! - nyavalyogtam már fél órája.
Már kezdtem megunni, hogy semmi reakció, így egy gonosz vigyor kíséretében felálltam az ágyról és kisétáltam a szobából.Egy olyan 5 perc múlva egy vödör hideg vízzel tértem vissza.
-Martin, most mondom utoljára. Kelj fel! - mondtam vigyorogva.
Vártam pár másodpercet és mikor meggyőződtem róla, hogy nem mozdul egy nagy lendítéssel ráöntöttem a vizet.
-Áááá! Normális vagy?! - ugrott ki az ágyból visítva.
A földön röhögve próbáltam valami értelmes mondatot kinyögni. -Lá...lá..látnod ke..kellet volna...ma.magad! - röhögtem csurom vizes barátomon. Pár percig még mérgesen nézett rám majd ő is el nevette magát. Ha valaki meglátott volna minket biztos azt hiszi diliházba került.
Mikor csillapodott a nevető görcsünk, megkértem, hogy öltözzön fel és mennyünk el sétálni.
Lesétáltam a tölgy lépcsőn be a baba rózsaszín és fehér konyhába. Hát igen...Martin anyukája (Clara) imádja ezeket a színeket és mivel ő tölt a legtöbb idő a konyhába ragaszkodott hozzá, hogy ilyen legyen a színe. Mintha otthon lettem volna - habár ezt tekintem második otthonomnak - kivettem a tejet a hűtőből és öntöttem magamnak. Leültem a székre és az élet nagy kérdéseit elemezgettem, pl.: "Milyen színű a tükör?" vagy "A ragasztó miért nem ragad az üvegben?".
-Szija Gwen. - ölelt át mosolyogva Clara - Mi járatban?
-Csak, Martint jöttem felkelteni. - legyintettem.
-Sajnos. - szólalt meg mögülem egy hang.
Vigyorogva öleltem meg, most már száraz barátom. Fölkaptuk a deszkánkat és elindultunk a park felé. Többször is meg kellet állnunk, ugyanis Martinnal nem lehet deszkázni. Nem azért mert rossz deszkás csak szimplán végig röhögtük az utat. A srácok már ott álltak az ugratók mellet mikor oda értünk.
-Nocsak, kit látnak szemeim. - néztem mosolyogva Kevinre, vagyis inkább a gipszre ami a kezén volt. - Rajzolhatok rá? - böktem a fejemmel a gipsze felé, mire csak egy bólintással felelt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy rajz mester így csak egy pálcika embert rajzoltam aki deszkázik. Jobban szemügyre véve a gipszét, voltak rajta aláírások, szívecskék, szmájlik, "művészi alkotások", egész viccesen nézett ki. Miután mindenki megcsodálhatta az alkotásom -Kevin kivételével - mindenki felugrott a saját deszkájára és gurult le a rámpán.
Olyan délután 4 óra fele mindenki haza felé vette az irányt.
Martinnal még beültünk egy kávézóba beszélgetni, ahonnan ki is pateroltak mert, hogy zavarjuk a bent lévő embereket.

***

Keletetek már arra, hogy a bátyátok hangos bemondóval - honnan szerezte? - kiabál a fületekbe? Remélem soha nem fogtok.
-Normális vagy ember?! És ha megsüketülök?! - kérdeztem kiabálva miközben a földön fetrengő bátyámat vertem a párnámmal. A végére már mindketten a földön fetrengve nevettünk.
-Ki halt meg? - lépett be apa mosolyogva.
Gyorsan felpattantam és a Shawn-ra (ejtsd: Són) mutattam.
-Ő fog ha még egyszer ezt csinálja. - felpattant és ki is rohant a szobámból, mire egy elégedett vigyor kúszott az arcomra. Mint aki jól végezet dolgát színpadiasan bevonultam a fürdőbe. Kemény 10 percet töltöttem bent, ez alatt lezuhanyoztam és felöltöztem. Hatalmas lendülettel kitárva az ajtóm, pont orron találom édes bátyám. Elég komoly lehetett ugyan is ömlött belőle a vér.
-Normális vagy?! - kérdezte felháborodva Shawn.
Próbáltam vissza tartani a nevetést de sajnos nem ment.
Ez a nap is jónak ígérkezik. Le ugráltam a lépcsőn és csináltam magamnak egy kis müzlit. Miután megettem a reggelim és végig néztem Spongya Bob-ot, deszkára álltam és elindultam legjobb barátom felé. Útközben trükköket csináltam, táncoltam, énekeltem - megjegyzem elég hamisan - mindenki megbámult. Voltak akik nevettek, voltak akik rám szóltak, de mindig is olyan ember voltam akit nem érdekel mások véleménye, és nem most fog elkezdeni érdekelni. Nagyjából 10 perc alatt ott voltam. Át ugrottam a kerítésen, majd a nagy tölgyfa felé vettem az irányt amin - ha jól tudsz fára mászni - könnyedén be tudok mászni Martin ablakán. A deszkám a fa tövébe raktam majd elkezdtem fölmászni. Amekkora szerencsém van majdnem leestem, de még időben meg tudtam kapaszkodni egy ágban. Reménykedtem benne, hogy az ablaka nyitva lesz, mert elfelejtettem megnézni. Mikor felértem, szomorúan vettem tudomásul, hogy habár az ablaka nyitva volt, az az ág amin beszoktam menni letört, így fogtam magam és átugrottam. Az ablak párkányba kapaszkodtam meg. Nagy nehezen felhúztam magam, és bemásztam. Martin nem volt bent a szobában, így befeküdtem az ágyába   és nézelődtem. Már kezdtem megunni mikor barátom belépett az ajtón. A földet pásztázta így nem vett észre. A nyakába ugorva üdvözöltem, ő viszont csak gyengén átölelt. Furcsálltam, hisz általában megpörgetett vagy tett valami megjegyzést a belépőmre, most viszont semmi. Miután elengedett két kezem közé fogtam az arcát és a szemébe néztem.
-Hé..mi a baj? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
Kikerülve engem befeküdt az ágyba és a plafont nézte. Elég komoly dologról lehetett szó, és én meg akartam tudni, de ismertem már annyira, hogy úgyse fogja elmondnia ha nem akarja. Így csak befeküdtem mellé, egyik kezemmel átöletem, az állam a mellkasára helyeztem és úgy néztem szegénykét. Kis idő után sóhajtott egy nagyot és lenézett rám, mire egy biztató mosolyt küldtem felé.
-Khm...Peter rákos. - mondta lehajtott fejjel, mire szorosan magamhoz öletem.
Hogy ki az a Peter? Martin 10 éves unoka öccse. Nagyon bíróm a kiskrapekot. Még mikor utoljára itt volt, nagyon össze haverkodtunk.Könnyes szemmel öleltem, mikor bevillant egy jó ötlet legjobb barátom felvidítására.

Prológus

-És akkor  a Törökök elfoglalták....- mesélte Mr.Dafkin a török birodalom történetét.
Már az elején elvesztettem a fonalat, olyan gyorsan és idegesítően beszél. Csak mondja-mondja és mondja a magáét és észre se veszi - vagy csak nem akarja - hogy szinte csak Melody - az osztály strébere - figyel rá. A nagymenő focista fiúk egymást vagy épp egy aznapi kiszemeltet dobálnak papírgalacsinnal. A nyafogós "én vagyok a király nő" lányok körmöt festenek vagy magukat nézik a tükörben. Én épp Maroon 5 - Move Like Jagger-t hallgattam, miközben a ceruzámmal ütöttem a ritmust.Martin - a legjobb barátom - a fejét a padra hajtva aludt. Felnéztem a tábla feletti órára és szomorúan vettem tudomásul, hogy még van fél óra a tanításból. Addig mesélek nektek egy kicsit magamról és minden napjaimról.
Gwen Ellwood vagyok 18 éves és apámmal meg bátyámmal élek itt Miamiben amióta csak az eszemet tudom. Van egy kisebb bandám - nem zenekar, ugyanis förtelmes hangom van - akikkel nagyon sok időt töltök. Nem, nem fodrászkodunk, vagy szépítkezünk, ugyanis fiúkból áll. Josh, Kevin, Andrew, Martin és én, a gördeszka az életünk. Mi abban leljük a boldogságot, ha az aszfalton gurulhatunk. Gondolom ebből rájöttetek, hogy nem tartozom az agyatlan - ezer bocs ha valakit megsértek - pláza cicák közé, sőt egyenesen utálom őket.  Nagyon szeretek a barátaimmal hülyülni, zenét hallgatni és persze gördeszkázni.
-Gwen! Gyere már! - tépte ki a fülemből a fülhallgatót és ordított bele a fülembe Kevin.