1.fejezet

-Gwen! Ezt csináld utánam! - üvöltött Kevin.
Nos, abból a nagy ugrásból, nagy esés lett. A fejünket rázva nevettünk Martinnal.
-Srácok, gyertek ez komolyan tűnik. - kiáltott Andrew.
Mint akit puskából lőttel ki szaladtunk hozzájuk. Tényleg elég csúnyán nézett ki. Tiszta lila volt az egész és vagy kétszer akkor mint eredetileg. A számat húzva néztem ahogy jajgat, miközben Josh - aki amúgy egész jó ilyen elsősegély nyújtásban - végig nyomkodja idióta barátunk kezét.
-Kevin, ezzel el kéne menned egy orvoshoz. - húzta a száját Josh, mire az említett személy hevesen kezdte rázni a fejét.
-Kevin! - szóltunk rá mindannyian rémisztően egyszerre.

*****

-Martiin! Kelj már föl! - nyavalyogtam már fél órája.
Már kezdtem megunni, hogy semmi reakció, így egy gonosz vigyor kíséretében felálltam az ágyról és kisétáltam a szobából.Egy olyan 5 perc múlva egy vödör hideg vízzel tértem vissza.
-Martin, most mondom utoljára. Kelj fel! - mondtam vigyorogva.
Vártam pár másodpercet és mikor meggyőződtem róla, hogy nem mozdul egy nagy lendítéssel ráöntöttem a vizet.
-Áááá! Normális vagy?! - ugrott ki az ágyból visítva.
A földön röhögve próbáltam valami értelmes mondatot kinyögni. -Lá...lá..látnod ke..kellet volna...ma.magad! - röhögtem csurom vizes barátomon. Pár percig még mérgesen nézett rám majd ő is el nevette magát. Ha valaki meglátott volna minket biztos azt hiszi diliházba került.
Mikor csillapodott a nevető görcsünk, megkértem, hogy öltözzön fel és mennyünk el sétálni.
Lesétáltam a tölgy lépcsőn be a baba rózsaszín és fehér konyhába. Hát igen...Martin anyukája (Clara) imádja ezeket a színeket és mivel ő tölt a legtöbb idő a konyhába ragaszkodott hozzá, hogy ilyen legyen a színe. Mintha otthon lettem volna - habár ezt tekintem második otthonomnak - kivettem a tejet a hűtőből és öntöttem magamnak. Leültem a székre és az élet nagy kérdéseit elemezgettem, pl.: "Milyen színű a tükör?" vagy "A ragasztó miért nem ragad az üvegben?".
-Szija Gwen. - ölelt át mosolyogva Clara - Mi járatban?
-Csak, Martint jöttem felkelteni. - legyintettem.
-Sajnos. - szólalt meg mögülem egy hang.
Vigyorogva öleltem meg, most már száraz barátom. Fölkaptuk a deszkánkat és elindultunk a park felé. Többször is meg kellet állnunk, ugyanis Martinnal nem lehet deszkázni. Nem azért mert rossz deszkás csak szimplán végig röhögtük az utat. A srácok már ott álltak az ugratók mellet mikor oda értünk.
-Nocsak, kit látnak szemeim. - néztem mosolyogva Kevinre, vagyis inkább a gipszre ami a kezén volt. - Rajzolhatok rá? - böktem a fejemmel a gipsze felé, mire csak egy bólintással felelt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy rajz mester így csak egy pálcika embert rajzoltam aki deszkázik. Jobban szemügyre véve a gipszét, voltak rajta aláírások, szívecskék, szmájlik, "művészi alkotások", egész viccesen nézett ki. Miután mindenki megcsodálhatta az alkotásom -Kevin kivételével - mindenki felugrott a saját deszkájára és gurult le a rámpán.
Olyan délután 4 óra fele mindenki haza felé vette az irányt.
Martinnal még beültünk egy kávézóba beszélgetni, ahonnan ki is pateroltak mert, hogy zavarjuk a bent lévő embereket.

***

Keletetek már arra, hogy a bátyátok hangos bemondóval - honnan szerezte? - kiabál a fületekbe? Remélem soha nem fogtok.
-Normális vagy ember?! És ha megsüketülök?! - kérdeztem kiabálva miközben a földön fetrengő bátyámat vertem a párnámmal. A végére már mindketten a földön fetrengve nevettünk.
-Ki halt meg? - lépett be apa mosolyogva.
Gyorsan felpattantam és a Shawn-ra (ejtsd: Són) mutattam.
-Ő fog ha még egyszer ezt csinálja. - felpattant és ki is rohant a szobámból, mire egy elégedett vigyor kúszott az arcomra. Mint aki jól végezet dolgát színpadiasan bevonultam a fürdőbe. Kemény 10 percet töltöttem bent, ez alatt lezuhanyoztam és felöltöztem. Hatalmas lendülettel kitárva az ajtóm, pont orron találom édes bátyám. Elég komoly lehetett ugyan is ömlött belőle a vér.
-Normális vagy?! - kérdezte felháborodva Shawn.
Próbáltam vissza tartani a nevetést de sajnos nem ment.
Ez a nap is jónak ígérkezik. Le ugráltam a lépcsőn és csináltam magamnak egy kis müzlit. Miután megettem a reggelim és végig néztem Spongya Bob-ot, deszkára álltam és elindultam legjobb barátom felé. Útközben trükköket csináltam, táncoltam, énekeltem - megjegyzem elég hamisan - mindenki megbámult. Voltak akik nevettek, voltak akik rám szóltak, de mindig is olyan ember voltam akit nem érdekel mások véleménye, és nem most fog elkezdeni érdekelni. Nagyjából 10 perc alatt ott voltam. Át ugrottam a kerítésen, majd a nagy tölgyfa felé vettem az irányt amin - ha jól tudsz fára mászni - könnyedén be tudok mászni Martin ablakán. A deszkám a fa tövébe raktam majd elkezdtem fölmászni. Amekkora szerencsém van majdnem leestem, de még időben meg tudtam kapaszkodni egy ágban. Reménykedtem benne, hogy az ablaka nyitva lesz, mert elfelejtettem megnézni. Mikor felértem, szomorúan vettem tudomásul, hogy habár az ablaka nyitva volt, az az ág amin beszoktam menni letört, így fogtam magam és átugrottam. Az ablak párkányba kapaszkodtam meg. Nagy nehezen felhúztam magam, és bemásztam. Martin nem volt bent a szobában, így befeküdtem az ágyába   és nézelődtem. Már kezdtem megunni mikor barátom belépett az ajtón. A földet pásztázta így nem vett észre. A nyakába ugorva üdvözöltem, ő viszont csak gyengén átölelt. Furcsálltam, hisz általában megpörgetett vagy tett valami megjegyzést a belépőmre, most viszont semmi. Miután elengedett két kezem közé fogtam az arcát és a szemébe néztem.
-Hé..mi a baj? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
Kikerülve engem befeküdt az ágyba és a plafont nézte. Elég komoly dologról lehetett szó, és én meg akartam tudni, de ismertem már annyira, hogy úgyse fogja elmondnia ha nem akarja. Így csak befeküdtem mellé, egyik kezemmel átöletem, az állam a mellkasára helyeztem és úgy néztem szegénykét. Kis idő után sóhajtott egy nagyot és lenézett rám, mire egy biztató mosolyt küldtem felé.
-Khm...Peter rákos. - mondta lehajtott fejjel, mire szorosan magamhoz öletem.
Hogy ki az a Peter? Martin 10 éves unoka öccse. Nagyon bíróm a kiskrapekot. Még mikor utoljára itt volt, nagyon össze haverkodtunk.Könnyes szemmel öleltem, mikor bevillant egy jó ötlet legjobb barátom felvidítására.