2.fejezet

-Köszönöm Gwen. - mondta könnyes szemmel Martin.
-Ugyan. - legyintettem - Hisz erre valók a barátok, nem? - öleltem át, amit viszonzott is.
-Kérjük a Londonba tartó utasainkat kezdjék el a felszállást. - szólt a bemondó hang.

*2 nappal ez előtt*

Mikor hazajöttem Martin-tól, felszaladtam a szobámba és beültem a gép elé.
Arra gondoltam, hogy elvinném Londonba. Mindig is szerette azt a várost és most eléggé el kéne neki egy kis jó hír. Föl "másztam" a netre és rendeltem 2 repülő jegyet.
-Gwen! - kiáltott bátyám, és pár másodperc alatt már a szobámban volt - Ezt nézd! -tolta a képembe a kezében tartott lapot. Kicsit hátrébb kellet lépnem, hogy lássam.
-Shawn, ez csodás hír! - öleltem át testvéremet.
Hogy mi volt a lapon? Felkérték gitárosnak egy bandába, ami azt jelenti, hogy ő is jön velünk Londonba.
Elmondtam neki, hogy én is épp egy kis kiruccanásra viszem Martint. Shawn is megkedvelte a kölyköt így ő is elszomorodott egy kicsit.
-Várj! Mi lesz apával? - ijedtem meg.
Nem, nem azért mert féltem, hogy nem enged el. Hanem mert nem szívesen hagytam volna itthon egyedül, hisz nekünk már csak ő volt.
-Szijasztok! - kiáltott apa.
Nem tudtam dönteni. Maradjak itthon apával, vagy mennyek el Martinnal. Gondolta menetemből Shawn húzott ki. Felnéztem rá és egy biztató mosolyt küldött felém.
-Öhm...apa? - a hangom elég bizonytalanul csengett.
Mikor megszólítottam felénk nézett és aranyosan elmosolyodott. Intett, hogy mennyünk oda, mire mi rögtön oda mentünk.
-Milyen volt a napotok? - kérdezte apa.
Mi csak mosolyogtunk, ami neki is feltűnt, ugyanis össze ráncolta a homlokát és úgy nézett ránk.
-Mi történt?
Nem tudtam megszólalni, ezért a könyökömmel megböktem bátyámat, hogy kezdje ő.
-Nos...- kezdte - Khm....szóval, kaptam egy levelet, hogy felvennének gitárosnak egy bandába.
-És mi itt a probléma?
-Hát, hogy Londonba kéne utaznom. - nézett félénken apa szemébe.
Pár percig csönd volt. Gondolom apa épp most emésztette meg a dolgot, majd egy nagy sóhaj kíséretében megszólalt:
-Ha tényleg ezt szeretnéd akkor menny, nyugodtan. Hisz lehet ez lesz a karriered. - mosolyodott el.
Láttam Shawn-on, hogy meg könnyebbülten fújja ki a levegőt majd rám nézett és a fejével apa felé bökött.
-Apa - kezdtem remegő hangon - Tudod...Peter, meghalt és Martin nagyon le van törve...-itt nyeltem egy nagyot - És arra gondoltam, hogy jó barát lévén elvinném Martint egy Londoni kiruccanásra. - nem mertem a szemébe nézni, így csak a cipőmet  tanulmányoztam.
Nem tudom mióta álltunk ott szótlanul, de végre erőt vettem magamon - ugyan félve - és felnéztem apára.
Iszonyatosan rosszul éreztem magam. Rossz volt látni apu elgyötört arcát. Már éppen azon voltam, hogy megmondjam akkor nem megyek, mikor megszólalt.
-Khm...- nyelt egy nagyot  - Gondolom sejted, hogy egyáltalán nem örülök neki, hisz nekem már csak ti vagytok és most ti is itt hagytok. De....- mélyen belenézett a szemembe - Ha te úgy látod jónak, hogy el kell menned, én nem állítalak meg.
Nem tehetek róla de egy-két könnycsepp kicsordult a szememből. Szorosan átöleltem apát és elsuttogtam neki egy köszönöm-öt.

*másnap reggel*

Mikor felkeltem, nem tudtam megmondani, hogy hogy érzem magam. Egy részem boldog volt, hisz még is csak Londonba megyek. A másiki felem meg szomorú, nem akartam itt hagyni apát.
Kikeltem az ágyból, gyorsan befoglaltam a bátyám előtt a fürdőt, amit egy enyhe káromkodással díjazott.
Lezuhanyoztam, fogat mostam, kifésültem a hajam felvettem egy világos zöld rövid gatyát és egy szintén zöld trikót amin egy szmájli helyezkedett el. Felkaptam a deszkám és elindultam Martin felé. A tegnappal ellentétben most becsöngettem az AJTÓN.
-Ó, Gwen, gyere beljebb! - invitált be mosolyogva, habár láttam a szomorúságot a szemében.
Bólintottam, majd felszaladtam az emeletre. Barátom épp kémiát tanult (???). Mikor benyitottam felnézett és lágyan elmosolyodott. Leültem mellé az ágyra és bele kezdtem.
-Jaj - sóhajtottam amekkorát tudtam - Van két jegyem Londonba. Szerinted mit kezdjek vele? - próbáltam minél kétségbe esettebb fejet vágni.
-Londonba? - kérdezett vissza 2 oktávval feljebbi hangon.
Vigyorogva bólogattam, mire karjaiba zárt. Nagyjából fél percig ölelt majd felugrott az ágyról és öröm táncot járt. Én türelmesen megvártam míg lenyugszik.
-Végeztél? - kérdeztem miután ledőlt az ágyra.
Rám kapta a tekintetét és szúrósan nézett rám. Kis idő után felült és a szemembe nézett.
-Köszönöm. - mondta szomorúan.
-Nekem is hiányzik. - öleltem át.
-Mikor indulunk?
Halványan elmosolyodtam.
-Holnap, úgyhogy pakolj. - még egyszer utoljára megöleltem - Holnap 7-re legyél a repülőtéren. - bólintott majd elkezdett pakolni.
Lent Clart láttam meg ahogy főz. Hirtelen eszembe jutott, hogy őt még meg sem kérdeztem, hogy elengedi-e.
-Clara, figyelj...-kezdtem de közbe vágott.
-Tudok róla. - mosolygott. Értettlen fejemet látván folytatta - Apád hívott. Örülök, hogy a fiamnak ilyen barátja van. - ölelt meg.
-Köszönöm. - mondtam zavarodottan - Akkor jöhet? - néztem bele könnyes szemeibe.
Bólintott egyet majd vissza fordult a leveshez.
-Köszönöm. - mondtam szinte suttogva majd kifelé vettem az irányt. Már az utcán álltam mikor valaki megszólított.
-Gwen! Hány napra megyünk? - hajolt ki az ablakán Martin.
-Öhm...max 3 hónap - ugyanis nyári szünet van - azon kívül mindegy. - vontam meg a vállam, majd elindultam. Otthon bepakoltam a bőröndbe. 2 táska telt meg.

***

Reggel az ébresztőmre keltem. Kómásan kivánszorogtam a fürdőbe, lezuhanyoztam, megmostam a hajam és a fogam. Feletettem egy kis sminket, és késznek nyilvánítottam magam. Lebaktattam a lépcsőn, csináltam magamnak egy szendvicset és amíg apát vártam meg is ettem azt. Pár perc múlva apa is készen volt így elindultunk a repülőtérre. A kocsi út csendesen telt. Mikor megérkeztünk, kivettük a csomagjaim és elindultunk a várakozóba. 10 perc múlva már Martin is ott volt az anyukájával. Nagyjából fél órája ülhettünk itt mikor Martin megszólalt:

-Köszönöm Gwen. - mondta könnyes szemmel Martin.
-Ugyan. - legyintettem - Hisz erre valók a barátok, nem? - öleltem át, amit viszonzott is.
-Kérjük a Londonba tartó utasainkat kezdjék el a felszállást. - szólt a bemondó hang.

Szijasztok. Ha tetszik a blog akkor dobjatok egy kommentet. 
Puszi: Dori xx

1.fejezet

-Gwen! Ezt csináld utánam! - üvöltött Kevin.
Nos, abból a nagy ugrásból, nagy esés lett. A fejünket rázva nevettünk Martinnal.
-Srácok, gyertek ez komolyan tűnik. - kiáltott Andrew.
Mint akit puskából lőttel ki szaladtunk hozzájuk. Tényleg elég csúnyán nézett ki. Tiszta lila volt az egész és vagy kétszer akkor mint eredetileg. A számat húzva néztem ahogy jajgat, miközben Josh - aki amúgy egész jó ilyen elsősegély nyújtásban - végig nyomkodja idióta barátunk kezét.
-Kevin, ezzel el kéne menned egy orvoshoz. - húzta a száját Josh, mire az említett személy hevesen kezdte rázni a fejét.
-Kevin! - szóltunk rá mindannyian rémisztően egyszerre.

*****

-Martiin! Kelj már föl! - nyavalyogtam már fél órája.
Már kezdtem megunni, hogy semmi reakció, így egy gonosz vigyor kíséretében felálltam az ágyról és kisétáltam a szobából.Egy olyan 5 perc múlva egy vödör hideg vízzel tértem vissza.
-Martin, most mondom utoljára. Kelj fel! - mondtam vigyorogva.
Vártam pár másodpercet és mikor meggyőződtem róla, hogy nem mozdul egy nagy lendítéssel ráöntöttem a vizet.
-Áááá! Normális vagy?! - ugrott ki az ágyból visítva.
A földön röhögve próbáltam valami értelmes mondatot kinyögni. -Lá...lá..látnod ke..kellet volna...ma.magad! - röhögtem csurom vizes barátomon. Pár percig még mérgesen nézett rám majd ő is el nevette magát. Ha valaki meglátott volna minket biztos azt hiszi diliházba került.
Mikor csillapodott a nevető görcsünk, megkértem, hogy öltözzön fel és mennyünk el sétálni.
Lesétáltam a tölgy lépcsőn be a baba rózsaszín és fehér konyhába. Hát igen...Martin anyukája (Clara) imádja ezeket a színeket és mivel ő tölt a legtöbb idő a konyhába ragaszkodott hozzá, hogy ilyen legyen a színe. Mintha otthon lettem volna - habár ezt tekintem második otthonomnak - kivettem a tejet a hűtőből és öntöttem magamnak. Leültem a székre és az élet nagy kérdéseit elemezgettem, pl.: "Milyen színű a tükör?" vagy "A ragasztó miért nem ragad az üvegben?".
-Szija Gwen. - ölelt át mosolyogva Clara - Mi járatban?
-Csak, Martint jöttem felkelteni. - legyintettem.
-Sajnos. - szólalt meg mögülem egy hang.
Vigyorogva öleltem meg, most már száraz barátom. Fölkaptuk a deszkánkat és elindultunk a park felé. Többször is meg kellet állnunk, ugyanis Martinnal nem lehet deszkázni. Nem azért mert rossz deszkás csak szimplán végig röhögtük az utat. A srácok már ott álltak az ugratók mellet mikor oda értünk.
-Nocsak, kit látnak szemeim. - néztem mosolyogva Kevinre, vagyis inkább a gipszre ami a kezén volt. - Rajzolhatok rá? - böktem a fejemmel a gipsze felé, mire csak egy bólintással felelt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy rajz mester így csak egy pálcika embert rajzoltam aki deszkázik. Jobban szemügyre véve a gipszét, voltak rajta aláírások, szívecskék, szmájlik, "művészi alkotások", egész viccesen nézett ki. Miután mindenki megcsodálhatta az alkotásom -Kevin kivételével - mindenki felugrott a saját deszkájára és gurult le a rámpán.
Olyan délután 4 óra fele mindenki haza felé vette az irányt.
Martinnal még beültünk egy kávézóba beszélgetni, ahonnan ki is pateroltak mert, hogy zavarjuk a bent lévő embereket.

***

Keletetek már arra, hogy a bátyátok hangos bemondóval - honnan szerezte? - kiabál a fületekbe? Remélem soha nem fogtok.
-Normális vagy ember?! És ha megsüketülök?! - kérdeztem kiabálva miközben a földön fetrengő bátyámat vertem a párnámmal. A végére már mindketten a földön fetrengve nevettünk.
-Ki halt meg? - lépett be apa mosolyogva.
Gyorsan felpattantam és a Shawn-ra (ejtsd: Són) mutattam.
-Ő fog ha még egyszer ezt csinálja. - felpattant és ki is rohant a szobámból, mire egy elégedett vigyor kúszott az arcomra. Mint aki jól végezet dolgát színpadiasan bevonultam a fürdőbe. Kemény 10 percet töltöttem bent, ez alatt lezuhanyoztam és felöltöztem. Hatalmas lendülettel kitárva az ajtóm, pont orron találom édes bátyám. Elég komoly lehetett ugyan is ömlött belőle a vér.
-Normális vagy?! - kérdezte felháborodva Shawn.
Próbáltam vissza tartani a nevetést de sajnos nem ment.
Ez a nap is jónak ígérkezik. Le ugráltam a lépcsőn és csináltam magamnak egy kis müzlit. Miután megettem a reggelim és végig néztem Spongya Bob-ot, deszkára álltam és elindultam legjobb barátom felé. Útközben trükköket csináltam, táncoltam, énekeltem - megjegyzem elég hamisan - mindenki megbámult. Voltak akik nevettek, voltak akik rám szóltak, de mindig is olyan ember voltam akit nem érdekel mások véleménye, és nem most fog elkezdeni érdekelni. Nagyjából 10 perc alatt ott voltam. Át ugrottam a kerítésen, majd a nagy tölgyfa felé vettem az irányt amin - ha jól tudsz fára mászni - könnyedén be tudok mászni Martin ablakán. A deszkám a fa tövébe raktam majd elkezdtem fölmászni. Amekkora szerencsém van majdnem leestem, de még időben meg tudtam kapaszkodni egy ágban. Reménykedtem benne, hogy az ablaka nyitva lesz, mert elfelejtettem megnézni. Mikor felértem, szomorúan vettem tudomásul, hogy habár az ablaka nyitva volt, az az ág amin beszoktam menni letört, így fogtam magam és átugrottam. Az ablak párkányba kapaszkodtam meg. Nagy nehezen felhúztam magam, és bemásztam. Martin nem volt bent a szobában, így befeküdtem az ágyába   és nézelődtem. Már kezdtem megunni mikor barátom belépett az ajtón. A földet pásztázta így nem vett észre. A nyakába ugorva üdvözöltem, ő viszont csak gyengén átölelt. Furcsálltam, hisz általában megpörgetett vagy tett valami megjegyzést a belépőmre, most viszont semmi. Miután elengedett két kezem közé fogtam az arcát és a szemébe néztem.
-Hé..mi a baj? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
Kikerülve engem befeküdt az ágyba és a plafont nézte. Elég komoly dologról lehetett szó, és én meg akartam tudni, de ismertem már annyira, hogy úgyse fogja elmondnia ha nem akarja. Így csak befeküdtem mellé, egyik kezemmel átöletem, az állam a mellkasára helyeztem és úgy néztem szegénykét. Kis idő után sóhajtott egy nagyot és lenézett rám, mire egy biztató mosolyt küldtem felé.
-Khm...Peter rákos. - mondta lehajtott fejjel, mire szorosan magamhoz öletem.
Hogy ki az a Peter? Martin 10 éves unoka öccse. Nagyon bíróm a kiskrapekot. Még mikor utoljára itt volt, nagyon össze haverkodtunk.Könnyes szemmel öleltem, mikor bevillant egy jó ötlet legjobb barátom felvidítására.

Prológus

-És akkor  a Törökök elfoglalták....- mesélte Mr.Dafkin a török birodalom történetét.
Már az elején elvesztettem a fonalat, olyan gyorsan és idegesítően beszél. Csak mondja-mondja és mondja a magáét és észre se veszi - vagy csak nem akarja - hogy szinte csak Melody - az osztály strébere - figyel rá. A nagymenő focista fiúk egymást vagy épp egy aznapi kiszemeltet dobálnak papírgalacsinnal. A nyafogós "én vagyok a király nő" lányok körmöt festenek vagy magukat nézik a tükörben. Én épp Maroon 5 - Move Like Jagger-t hallgattam, miközben a ceruzámmal ütöttem a ritmust.Martin - a legjobb barátom - a fejét a padra hajtva aludt. Felnéztem a tábla feletti órára és szomorúan vettem tudomásul, hogy még van fél óra a tanításból. Addig mesélek nektek egy kicsit magamról és minden napjaimról.
Gwen Ellwood vagyok 18 éves és apámmal meg bátyámmal élek itt Miamiben amióta csak az eszemet tudom. Van egy kisebb bandám - nem zenekar, ugyanis förtelmes hangom van - akikkel nagyon sok időt töltök. Nem, nem fodrászkodunk, vagy szépítkezünk, ugyanis fiúkból áll. Josh, Kevin, Andrew, Martin és én, a gördeszka az életünk. Mi abban leljük a boldogságot, ha az aszfalton gurulhatunk. Gondolom ebből rájöttetek, hogy nem tartozom az agyatlan - ezer bocs ha valakit megsértek - pláza cicák közé, sőt egyenesen utálom őket.  Nagyon szeretek a barátaimmal hülyülni, zenét hallgatni és persze gördeszkázni.
-Gwen! Gyere már! - tépte ki a fülemből a fülhallgatót és ordított bele a fülembe Kevin.